2016. április 17.

A szeptemberi iskolakezdés óta hét hónap telt el. A kicsik iskolásokká, nyüzsgő csapatunk osztállyá, közösséggé alakult. No, nem magától, minden résztvevő közös munkájára szükség volt hozzá. Egyaránt köszönetet érdemelnek a gyerekek, a velük dolgozó pedagógusok és asszisztensek, a szülők, a munkatársak és az iskolavezetés a sok türelemért, energiáért, odafigyelésért, rugalmasságért és a jelentős anyagi áldozatokért. A tudatosan tervezett és kis lépésekben megvalósított munka hatásai tavasz közepére immár láthatóak, érzékelhetőek – főleg, ha felidézzük, hogyan is kezdődött nálunk az élet szeptemberben.

A tanév első napján három kislány és három kisfiú érkezett a vadonatújan kialakított világos, napirendi kártyákkal és hívóképekkel ellátott tanterembe, amit még a régi bútorokkal rendeztünk be a strukturálás szempontja szerint. A középen álló csoportasztal köré mindenki leülhet egyszerre a tízórai, uzsonna, illetve a csoportos foglalkozások (ének és ábrázolás óra, babzsák foglalkozás) idejére. Az egyik fal mentén áll három tanulóasztal egymástól polcokkal elválasztva, itt folyik az önálló munka. A másik falon van a mosdó, törölközőkkel, fogmosó felszereléssel. Az ablak alá került a vastag, zöld játszószőnyeg játékos polccal. Ez a szabad játék helye. Minden gyereknek lett saját színe, ami a fényképével együtt segíti megtalálni a saját napirendjét, kijelöli a helyét az étkezésnél, a sorakozónál, eligazítja, hova tegye a váltócipőjét, törölközőjét.
Természetesen az egyes tanulóknak eltérő hosszúságú időre volt szükségük, amíg megtanulták a maguk színét. Különböztek a gyerekek abban is, ki mikorra szokta meg az épület egyes helyszíneit. A tantermünk vált leghamarabb 'otthonná'. Ezt segítették a vidám színvilágú függönyök és a saját készítésű dekoráció (festmények, ragasztott képek) - amiket eleinte többféle érzékszervével is fölfedezett az érdeklődő ifjúság. Ez után rendre visszaállítottuk az eredeti állapotokat, míg végül elfogadták és már békén hagyják a díszleteket. A nagy ablakból gyönyörű kilátás nyílik a színesedő fákra, bokrokra, felhőkre-napra, és természetesen az, hogy a nap java részét itt bent töltjük, mind, mind hozzájárult ehhez az érzéshez. Hozzá kell tenni: egyes elevenebb lurkók akarata ez utóbbi helyhez kötöttség ellen illegális szökési kísérletek formájában eleinte naponta többször föllobbant; az egyik fiúcskát az alattunk levő mosoda titkokkal terhes rácsos kapuja vonzotta oda rendre, egy leányka a kerti színpad bűvöletének nem tudott ellenállni, valakiket pedig maga a mozgás testi élménye csábított tempós távgyaloglásra az épületegyüttes útvesztőjében. A pillanat alatt eltűnt gyerekeket természetesen egyre hamarabb sikerült becserkésznünk, ahogy haladtunk előre érdeklődési körük feltérképezésében. Tanítványaink megismerésében nagy segítségünkre vannak a szülők, akik keresik az együttműködést, sok ismerettel szolgálnak gyermekükről, illetve folyamatosan érezzük az érdeklődést csemetéjük iskolai élete iránt.
A tanulási helyzetet a gyerekek körülbelül 3 hónap alatt fogadták el annyira, hogy a kezdeti 2-3 perces egyéni foglalkozások hossza ma átlagosan 15-20 perc, amely alatt valóban a feladatra, az eszközökre koncentrálnak. Ezt segíti a teremben tartott rend, a viszonylag kevés vizuális inger, a rövid, egyszerű szóbeli instrukciók, amelyeket ilyenkor alkalmazunk. Sikerélményt biztosítunk számukra azáltal, hogy a feladatokat jól érthetően strukturáljuk. Úgy helyezzük el, hogy egyértelmű legyen mit várunk, mikor lesznek kész, mi következik az egyes lépések után. Ugyanakkor figyelünk a megszerzett tudás általánosítására, vagyis a gyakorlatban való alkalmazásra, illetve arra, hogy a problémamegoldó képességük rugalmas legyen, ugyanazt az ismeretet, tudást más helyzetekben vagy más eszközökkel is alkalmazniuk kelljen.
Látványos sikert értünk el a csoportos foglalkozásokon. Az első hetekben képtelenség volt a hat tanulót egyszerre leültetni és a székükön tartani, figyelmüket egy irányba terelni. Most már a 40-45 perces foglalkozást mindannyian végigülik, követve a feladatokat. Figyelmüket folyamatos motiváció, dicséret, jutalmazás és a kedvelt tevékenységek alkalmazása révén tartjuk fönt. Fontos célja ezeknek a csoportos helyzeteknek egymás elfogadása, az egymásra figyelés fejlesztése.
Összességében tanulmányi szempontból az első tanév inkább alapozó jellegű, a feladattudat és az alapvető gondolkodási készségek kialakításán, a figyelem tartásán, illetve az irányíthatóság fejlesztésén van a hangsúly, természetesen egyénre szabott, módon, meglehetősen nagy mértékű differenciálást alkalmazva. Van, akinek például az ajtó kinyitását, a kilincs lenyomását tanítjuk, osztálytársa pedig tízes átlépéssel tanul fejben összeadni.
Visszatérve az iskola helyszíneinek megismerésére, a tantermen kívül elhelyezkedő ebédlőt a tanulók eltérő vérmérsékletük, étvágyuk és zajérzékenységük függvényében fokozatosan szokták meg az ősz folyamán. Ilyenkor találkozunk a többi, nálunk nem sokkal csendesebb, hanem olykor sokkal zajosabb osztállyal, ami néhány gyerekünk számára komoly megpróbáltatással járt. Volt, aki a hangosabb napokon eleinte pár percet töltött csak ott, inkább a teremben folytatva az étkezést. Lépésenként növelve a „benti időt" már jó pár hónapja mindenki végigüli az ebédet. A megfelelő ülésrend kialakítása, a kellő távolságok biztosítása után komoly előrelépést mutatnak csemetéink abban is, hogy önuralmat gyakorolva a helyükön maradnak, már csak a legelevenebb kisfiú tesz időnként egy-egy tiszteletkört kedves ismerősei körül az étkezés ideje alatt. A poharak java részéből már megisszák a vizet, nem pedig az asztalra kerül pancsolási céllal, illetve az ebédet is immár mindenki a maga tányérjából a maga szájába teszi.
Nem mindig volt ez így... A különféle halmazállapotú ételek kézzel történő megtapasztalását valamilyen mértékben szintén sikerül visszafogni, buzdítva tanítványainkat az evőeszközök használatára. Ezzel párhuzamosan egyre kevesebben alakulnak át fél 1 és 1 óra között Maszat Jankókká vagy Pankákká.
Még egy helyszín okozott egyeseknek igen nagy kihívást, az iskola nagy tornaterme. Lépcső, kanyargó, félhomályos folyosó, vasajtó vezet a tágas, bordásfallal borított helységbe, ahol a kiáltások fölerősödnek, a dobbantás hangosan hallatszik, a levegő szaga más, a lámpák magasan vannak. Lefényképeztem a tornatermet, reggelente megbeszéltük, hogy majd oda is fogunk menni – de egy kisfiú egy hónapig nem akart még cipőt sem cserélni. Ugyanakkor egy osztálytársának ez lett a kedvenc helye, minden nap ment volna... Nem volt könnyű helyzet. De nyugodt, következetes és kitartó munkával ezen is túljutottunk. Ha torna órát mutat a napirend, már nem probléma a cipőcsere és a sorakozó.
Mindenki kedvenc helye lett kezdetektől az udvar. A felöltözés eleinte jókora energiákat követelt, mert nehéz volt kivárniuk, míg saját magukra és a többiekre is fölkerül a tél közeledtével az egyre több ruhadarab, amik ráadásul keveredtek, eltűntek, kifordultak, összecserélődtek. A cipőfelvétel és helyre rakása túl sok figyelmet igényelt a délelőtt végére elfáradt gyerekektől. Önállóan még senki nem tudta ezt kivitelezni. A kabát cipzárjának az összeillesztése, felhúzása szintén nagy pontosságot feltételez, mindenkinek segíteni kellett. Mostanra az osztály fele szinte teljesen önálló ezekben, mert inkább kivártuk, de előnyben részesítettük a minél önállóbb öltözködést.
A vécéhasználat és kézmosás esetében sokaknak már elég, ha szóban irányítjuk vagy egész csekély fizikai prompttal segítjük őket.
Az iskolai életbe beszokás egyik fele a helyszín és a tevékenységek megismerése, a másik a társak elfogadása és a közösségi szabályok betartásának megtanulása.
A gyerekek a felnőtteket hamar megszokták, de egymás esetleg különös viselkedése már bizony okozott problémákat.
Noha mindenki járt már valamilyen közösségbe korábban, ennyire azok a csoportok nem voltak sokszínűek.
A kiabálás többeket zavart, de eltértek abban, kinek a kiabálása. Az első hónapokban nagyon gyakori volt, hogy A elkezdett kiáltozni, amit a többiek még békésen tűrtek, kivéve B-t. B sikítása kihozta a sodrából C-t, aki nekitámadt B-nek, mire a kavarodástól D is megijedt és kiabálni kezdett, erre reagált E...
Vagyis hamarosan az egész csoport kiabált és egymásba akaszkodott. Keletkeztek sérülések, szerencsére nem komolyak, s a szülők is megértették, hogy néha nehézségekkel jár a közösségbe kerülés.
Egy tanuló most fülvédőt hord, másnak szabálykártyákat és szociális történetet készítettem, a harmadik tanuló lehetőséget kapott, hogy ha elfárad, azt jelezze és 5-10 percre átmehet egy külön helységbe.
Nagyjából januártól meg is szűntek ezek a nehézségek, így a csoport zökkenőmentesen fogadta a január közepén érkező hetedik tanulót. Mostanra képességükhöz mérten ismerik egymást, tudják, kik tartoznak a mi csoportunkba. Van olyan gyermek, aki társai szüleit is ismeri. Elfogadják egymás testi közelségét is.
Egy kislány kifejezetten segítőkész, igyekszik gondoskodni a gyengébbekről, például segít nekik az öltözködésben. Megértették, hogy nem szabad „bántani" a másikat, vagyis hogyan ne érintsék társuk testét. Arra még rendszeresen figyelmeztetni kell pár tanulót, hogy mástól ne vegyék el a játékot, ételt, de gyakran már elég, ha ezt szóban elmondjuk.
Az autizmussal élők szociális készségeinek sérülése okozza, hogy ritkán alakulnak ki baráti kapcsolataik. A mi osztályunkban két kislány ennek ellenére nagyon megkedvelte egymást, sokat nevetgélnek, szaladgálnak együtt. Figyelik egymás arcát, keresik egymás társaságát. Nagy öröm ezt látni. Nagy öröm látni, hogy a gyerekek általában jól érzik magukat, keveset hiányoznak, a szülők elmondása szerint többségük szívesen jön reggelente iskolába. Képességeik folyamatosan fejlődnek – vagyis nem repült el „csak úgy" ez a hét hónap...

Nagy Ildikó   
gyógypedagógus